Hatéves koromban kaptam az els? leckét logikából. Így történt: 1925. április 1-jén betegen feküdtem az ágyban, megfáztam, vagy influenzás voltam, vagy valami hasonló.
Reggel Emile bátyám, aki 10 évvel volt id?sebb nálam, bejött a szobámba és ezt mondta: "Raymond, ma április elseje van, a bolondok napja, és én úgy bolonddá teszlek, mint még soha!" Egész nap vártam, hogy becsapjon, de nem tette. Kés? este anyám megkérdezte, hogy miért nem megyek aludni. "Várom, hogy Emile becsapjon" -válaszoltam. Anyám ekkor így szólt Emile-hez: "Emile, volnál szíves becsapni a gyereket?" Emile erre hozzám fordult, és a következ? párbeszéd hangzott el:
Emile: Szóval azt vártad, hogy becsaplak?
Raymond: Igen.
Emile: De nem tettem, ugye?
Raymond: Nem.
Emile: De azt vártad, ugye?
Raymond: Igen.
Emile: Hát akkor becsaptalak, nem?
Emlékszem, hogy még lámpaoltás után is sokáig töprengtem az ágyban fekve azon, hogy most valóban becsaptak vagy sem. Egyrészt, ha nem csaptak be, akkor nem kaptam meg, amit vártam, vagyis becsaptak. (Ez volt Emile álláspontja.) Másrészt ezzel az er?vel azt is mondhatjuk, hogy ha becsaptak, akkor megkaptam, amit vártam, akkor pedig mivel csaptak be?...
...
A következ? történetet is olvastam valahol. Arról szól, hogy milyen megtéveszt?en viselkednek id?nként az állatok. Csimpánzkísérleteket végeztek egy szobában, ahol a mennyezet közepére felkötöztek egy banánt. A banán túl magasan volt ahhoz, hogy el lehessen érni. A szobában a csimpánzon, a kutatón, a felkötözött banánon és néhány különböz? méret? fadobozon kívül semmi nem volt. A kísérlettel azt szerették volna eldönteni, hogy elég okos-e a csimpánz ahhoz, hogy egymásra rakja a dobozokat úgy, hogy építményére felugorva már elérje a banánt. A kutató a szoba sarkában állt, hogy figyelje, mi történik. A csimpánz odament hozzá, és izgatottan rángatta a kabátujját, mint aki azt akarja, hogy vele menjen. A kutató lassan követte a csimpánzt. Amikor a szoba közepére értek, a csimpánz hirtelen felugrott a vállára, és megkaparintotta a banánt.
